A mandeusok

 

az utolsó gnosztikus vallás követői

(megjelent 2000-ben a Kálvinista Szemlében)

 

 

1. Kik a mandeusok? ‑ A mai Irak déli részén és Irán Ahuáz (Khúzesztán) tartományában él egy ősi vallási közösség, amely régen felhívta magára az európai kutatók figyelmét. A 16‑17. századi európai utazók és kerekesdők figyeltek fel a mandeusokra (legelőször portugál misszionáriusok találkoztak velük 1555‑ben), és Keresztelő Szent János követőinek nevezték őket. Azóta számos keletkutató foglalkozott e vallással a keresztyénség kialakulásának és fejlődésének jobb megértését remélve a tanulmányozásától. Kiemelkedő munkát végzett Theodor Nöldeke, aki nyelvüket tanulmányozta s 1875‑ben kiadta „Mandäische Grammatik” c. művét. Mark Lidzbarski lefordította két fontos szent könyvüket: „Johannesbuch der Mandäer (1905‑1915) és „Ginza. Der Schatz oder Das Grosse Buch  der Mandäer” ‑ übersetzt und erklärt (1925). Az immár klasszikusoknak számító régiek mellett tiszteletet érdemelnek a modern kutatók is: Rudolf Macuch két fontos műve miatt: „Man-daic dictionary” (1963, mint társszerző) és „Handbook of Classical and Modern Mandaic” (1965); Kurt Rudolph pedig a gnózis‑tanulmányai miatt. A legnagyobb mandeológus mégis Lady Drower (E. S. Stevens) volt, aki hosszú évtizedeken át „in situ” tanulmányozta a mandeusokat és a vallást, a húszas évektől egészen 1972‑ben bekövetkezett haláláig, talán a vallás létezésének huszonnegyedik órájában. Lady Drower férjét, Sir Edwin Drowert kísérte, aki magas rangú angol tisztviselőként dolgozott Irakban 1922 és 1946 között. Bár regényíróként kezdte pályafutását a századfordulón, hamar áttért az Irakban található kisebb vallások tanulmányozására. Először az Ezidi (Jezidi) vallást tanulmányozta, azután behatóan foglalkozott a mande-us vallással. Számos könyvet írt, és sikerült neki majdnem az egész mandeus könyvtárat megszerezni, ami más tudósok számára elérhetetlen álom volt csupán és az is maradt. Ezek közül a legfontosabbakat lefordította angolra. Drower könyvei, közöttük a fordítások Magyarországon is fellelhetők a MTA Könyvtárának Keleti Részlegében és másutt. Az 56 mandeus kézirat jelenleg Drower Collection‑ként ismerős, Oxfordban őrzik a Bod-leian Lib-rary‑ban.

A sok hasonlóság ellenére a mandeusok sem nem keresztyének, sem nem zsidók, és mindig jól megkülönböztethetőek voltak a muszlimoktól. A man-deusok folyó vízben végezték a legfontosabb szertartásukat, a baptizmát. Fehér ruhába öltöztek, a hívők és a papok hosszú szakállt viseltek, mint hajdan a babiloni papok. A régi sémi népek a hosszú hajban a Nap jelképét látták, gondoljunk csak a bibliai Sámsonra, aki akkor veszíti el erejét, amikor hosszú haját csellel levágják. Sámson pedig kánaáni‑arámi név, jelentése „napocska” („Sams”=nap+”‑ún” kicsinyítő képző).

Aránylag keveset lehetett tudni a mandeusok vallásáról és történelméről, ennek több oka is van. Először is a gnosztikus vallások természetüknél fogva zárt közösségek, tanításaik titkosak, kívülálló számára nehezen hozzáférhetőek. Aztán a sokféle elnevezés, amellyel mások illették őket és amellyel ők nevezték magukat ill. vallásukat, rengeteg félreértésre adott alkalmat. A mandeusokat a muszlimok a Koránban használt „Szábi’a” vagy a helyi „Szubba”, „Szabba” néven ismerik, melynek a jelentéséről sokáig vitatkoztak. A Szábi’ún mint vallási csoport három helyen fordul elő a Koránban, amely együtt említi a keresztyénekkel és a zsidókkal (egy helyen még a zoroasztriánusokkal is), mert az iszlám szerint e vallások követői alkotják az „ahl‑ul‑kitáb” („szent”‑könyvvel rendelkezők) csoportját, melyek a monoteista vallások.

A Szábi’a szó arámi eredetű, az ŞBA gyökből való, ugyanúgy, mint a maszbútha szó, amely „vízben való merítkezést” jelent s amely a mandeusok legfontosabb rítusa (v.ö. Hegesippus maszbútheusaival). A mandeusok önmagukat mendájji‑nak (MANDAIIA) nevezik, amely az arámi mend`a (héberül: medd`a) tudás szóból ered. Valójában a mandeusok két csoportra különülnek el könyveikben, a mendájji és nászórájji (NACU-RAIIA) csoportokra. A mandájji a „köznép”, a nászórájji pedig a figyelőkel jelenti, és a tudás birtokosaira vagy a papság egy csoportjára használják. A nászórájji elnevezést néhány európai kutató Názáret városaára vezette vissza, s egyesek összekeverték a nuszejritákkal, akik egy szélsőséges sí`ita felekezet tagjai.

A mandeusok eredetileg egy sajátos kelet‑arámi dialektust használtak könyveikben és mindennapi életükben. Ez a speciális dialektus a kelet-arámi nyelvek dél‑mezopotámiai változata, amelyet a keresztyén időszámítás kezdete körül  a Babilontól délre fekvő síkságon használtak, és közeli rokona a talmudi nyelvnek. Írásrendszerük hasonló a nabateusokéhoz és az elámitáké-hoz. Egyes tudósok azt állítják, hogy az elámiták írásrendszerüket a man-deusoktól vették át, mások (közöttük az ismert iranista Harmatta János) a fordítottját bizonyítják. Mindenesetre ez a mandeusok és a mandeus vallás ókori befolyását tükrözi. A nyelv maga ma már nem használatos, a papok sem ismerik jól. Az ahuázi mandeusok ugyan beszélnek egy mandeus alapú dialektust, de azt már erősen befolyásolta és átalakította az arab és a perzsa nyelv.

A mandeusok lélekszámáról nincs pontos adat, de néhány tízezerre tehető. Az iráni rezsim és az első (iraki‑iráni) öbölháború emigrációra kényszerítette az ahuázi mandeusokat, az iraki rezsim kegyetlenkedései és a második (kuvaiti) öbölháború következményei miatt az iraki mandeusok hagyták ott a több mint kétezer éve lakott hazájukat. Jelenleg több ezres mandeus közösségek találhatók Ausztráliában és az Egyesült Államokban (főleg ahuáziak), és sokan telepedtek le Angliában, Svédországban, Hollandiában és más országokban. Ott a mandeus kultúra és hovatartozás megőrzésére több szervezet jött létre. 1999 nyarán megállapodtak a munkájukat és az együttműködésüket elősegítő európai koordinációs testület létrehozásában. Emellett számos pap teljesíti küldetését Európában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában.

 

2. Fény és Sötétség ‑ A mandeus vallási gondolkodás összefoglalása világos formában a számos ránk maradt könyv ellenére nehéz feladat. A több mint 50 könyv és tekercs szövege ugyanis, amelyet ismerünk, nagyrészt zavaros, hemzseg a másolási hibáktól és sok hiány van bennük. A vallás fő jellemzője a gnosztikus dualizmus: a Fény Világa (Álme de‑Nhúra, ALMA D‑NHURA) ellenében ott van a Sötétség Világa (álme de‑Hsúkhe, ALMA D‑HŠUKA). A Fény‑Világ fejét, az Istent, több névvel illetik: Hejji (HIIA), többes számú alak, jelentése Élet; Hejji Rabba (HIIA RBA, Nagy Élet); Mendá d‑Hejji (MANDA D‑HIIA, az Élet Tudása vagy Tudója); Már id‑Rabúthe (MAR D‑RBUTA, a Nagyság Ura), Melke de‑Nhúre (MALKA D‑NHURA, a Fény Királya) stb. Az Isten körül számtalan Uthra (fénylény) van, ők a segítői, de a Világban élnek, házasodnak és utódokat nemzenek. A főbb fénylények közül Abáther (ABATUR), Jósamín (JUŠAMIN)[1] és iPtháhíl (PTAHIL)[2]. Ők teremtették a világot, sőt iPtáhíl alkotta az emberi testet is, de életet nem sikerült lehelnie belé: a nesimthe‑t (NIŠMATA, a lelket) Isten adta a testbe. A teremtés tehát több szinten történt; a második, harmadik és negyedik Élet (a három főangyal), majd a teremtés koronájaként az ember teremtése az Első Élet által (Mendá d‑Hejji). A földi Ádám és fiai az Égi Ádám tükörképei, a lélek a Fény Világának része. Az ember tehát három részből tevődik össze: a földi, materiális testből, a gyenge és önző szellemből és a lélekből.

A Sötétség Világa az örök idők óta létező káosz vizéből (a fekete vízből) jött létre spontán módon. Ezzel ellentétben (a szövegek zavarossága miatt) Melke de‑Hsúkhe (MALKA D‑HŠÚKA, a Sötétség Királya) a Rúhe szüleménye, a Rúhe pedig a Világ gonosz szelleme. A Sötétség Királya segítő erőket hozott létre magának, ezek közül legfontosabbak a Sovva (ŠUBA, a hét bolygó) és a Tresszer (TRISAR, tizenkettő, a tizenkét asztrológiai jegy). Sokan a középkor óta úgy gondolják, hogy a mandeusok a bolygókat imádják és a mágiában hisznek. Erre könyveikben nem találunk utalást, ellenkezőleg: könyveik erélyesen lépnek fel a mágia és a mágusok ellen. A bolygók számukra nem jelentenek mást, mint a lelkek tisztulási helyeit (vö. Purgatórium), és úgy gondolják, hogy azok a Sötétség fennhatósága alatt állnak. A Sarkcsillagnak viszont fontos szerepe van, mivel a tájolást segíti: a man-deusok észak felé végzik a szertartásokat, hitük szerint ugyanis a Fény Világa északon van. Mezopotámiában az észak mindig a jó, a szép helye volt, az északi szél hűvös, friss és tiszta a déli széllel ellentétben, amely kellemetlenül nedves, forró és gyakran okozza a ködszerű „poros” időt. Északról ered a két életet hozó nagyszerű folyó, a Tigris és az Eufrátesz.

A vallás filozófiájában fontos szerepet játszik a furqáne (PURQANA), azaz a lélek visszatérése a Fény Világába, a materiális börtöntől, a földi rabságtól való szabadulás. Ez a folyamat a Tudás segítségével történik, mely tudást a Fény apostolai adják át a léleknek, amint Mendá d‑Hejji átadta a Tudást Ádámnak. A lélek a mitráthi‑ban (purgatoria) történő tisztulás után visszatér otthonába, a Fény Világába.

 

3. Legendák és kérdések ‑ A „Harrán Gaueita” (HARAN GAUAITA, belső Harrán) nevű tekercsben találkozunk egy olyan legendával, amely a mandeusok történetét meséli el. Eszerint a mandeusok a Jordán folyó mentén éltek, amíg a zsidók ki nem űzték őket onnan. A tekercs részletesen beszél Keresztelő Szent Jánosról, aki a Jordán folyónál született. Születése után Ennos Uthra (ANUŠ UTRA, Énókh, Ádám fia)[3] a csecsemőt a zsidók elől menekítette a Fehér Hegybe (Paruan)[4], a Méd hegyekbe, ahol nevelte és tanította huszonkét éves koráig. Azután János visszakerült Jeruzsálembe, hogy ott a Nászorájji‑t (ti. a mandeusokat) védelmezze a zsidókkal szemben. De miután Herod (Heródes), a zsidók királya megöleti Jánost, Ennos Uthra lerombolja Jeruzsálemet (második zsidó felkelés és Jeruzsálem lerombolása 66‑70‑ben?). Érdekes, hogy a mandeus János‑alak és Krisztusról ismert képünk mennyire összekeveredik. János, vagy ahogyan az irodalmukban szerepel: Jihje Jiháne (IAHIA IUHANA), a mandeusok számára az Igazság Apostola (iSlíhe ed‑Kuste), ami emlékeztet a qumráni Igazság Tanítójára (Móre haccedeq)[5] Jánosról ezt írja a „Dráse d‑Jahia” (DRAŠIA D‑IAHIA, János Tanításai) című könyv: „Felszabadítottam magam e világtól és a rossz és bűnös cselekedetektől. A Hetek, a holtak, akik sohse látták Hejji‑t, megkérdeztek: Kinek az erejéből állsz te ott, és kit dicsőítesz fohászodban? Feleltem: Atyám erejére támaszkodom és dicsőítem az egyetlen Egyet, aki megteremtett. Nem építettem házat Júdeában és nem emeltem koronát[6] Jeruzsálemben, s nem szerettem meg a virágcsokrokat, nem is ismertem egyetlen szép leányt sem, nem tetszett semmi, ami fogyatékos, és nem kedveltem a kocsmáros poharát. Nem szerettem a test semmiféle táplálékát, és az irigység sem talált utat a szívemhez. Nem hanyagoltam el éjszakai imáimat és nem felejtettem el a gyönyörű Jordánt. Nem felejtettem el baptizmámat, sem… tiszta jelölésem.” Ebben a szabad fordításban jól érezhető a sémi népek papságára jellemző testi önmegtartóztatása, de felismerhető Jézus alakjának néhány vonása is.

A tekercs említést tesz egy ARDBAN MALKA nevű királyról, aki János halála után 60 évvel (?) a mandeusokat Jeruzsálemból a méd hegyekbe vezette ki. Ez minden bizonnyal az öt párthus királynak valamelyike, akik Artabanus nevet viseltek és akit leginkább III., IV., vagy V. Artabanus személyével azonosíthatunk.

A legendák feldolgozása a kevés archeológiai lelet mellett és a történelmi bizonyítékok hiányában nem vezethet konkrét eredményre. Talán nem tévedünk, ha a sok elméletet figyelembe véve a következőket mondjuk: egy kis létszámú gnosztikus szekta (nászórájji néven) a hivatalos zsidó intézmények zaklatása elől menekülve kivándorol Palesztinából Mezopotámiába, ahol hasonló gondolkodású gnosztikus csoportot vagy csoportokat talál és azzal egybeolvad. A mandeus vallás mindenképpen a Tigris és az Eufrátesz folyók partjain fejlődött ki. A mandeus próza és vers annyira magán viseli a dél‑mezopotámiai természet és társadalom jegyeit, hogy egy ilyen vallás máshol nem keletkezhetett. Ezzel magyarázható a vallás eredetének összetettsége. A korabeli Közel‑Kelet tükröződik a mandeus vallásban, amely kánaáni, zsidó, babiloni, iráni, talán óegyiptomi és persze hellenisztikus elemek ötvöződéséből jött létre.

 

4. Folytonos védekezés ‑ Miután a nászórájji Mezopotámiába emigráltak és létrejött a mandeus vallás, a mandeusok rövid ideig békében éltek a párthus uralom alatt, de a szászá-nidák uralkodása alatt, a hivatalos zoroasztriánizmus kivételével minden más vallás nehéz helyzetbe került. Emellett folyton vitába keveredtek a keresztyén egyházakkal, főleg a bizánci keresztyénséggel (a khalkédóni zsinat utáni helyzet, keleti és nyugati egyházak ellentéte). A manicheizmus is sok kárt okozott a mandeusoknak, hisz a manicheizmus terjeszkedése Mezopotámiában a mandeus (és a többi) vallás kárára történhetett. E küzdelem jegyeit jól követhetjük a mandeus könyvekben, hosszú polémiák és viták viselik e korszak nyomait. Ez a küzdelem eleinte tovább fejlesztette a vallást: míg a verseny állt a többi vallással, a mandeus eszméknek vonzóknak és meggyőző erejűeknek kellett lenniük. E korszakra datálható jó néhány vitairat. Mi sem bizonyítja jobban a vallás fejlődő és alkalmazkodó képességét, mint a rituális tisztálkodás máig használt szövege, amely a „küzdelem” során módosult: „rosmi iláui lahuve bnúre u lahuve bmisse u lahue di‑mséhe, rosmi Jerdine rabba majje hejji…”. Magyarul: „Jelölésem nem a tűz (ti. a zoroasztriánus jel), sem az olaj (a zsidók jele), sem a kenet (a keresztyének jele), jelem a hatalmas Jordán, az élő víz…”. Az élő víz a folyó víz, amelybe a Fény Világából eredő Frás Ziua (Eufrátesz Sugara) által szállított víz keveredik. Ez a részlet jóval a mandeus vallás keletkezése után módosult erre a formulára.

Az iszlám uralom előtt a mandeusok sok helyen megtalálhatók voltak egész Mezopotámiában, a Perzsa öböltől egészen Harránig (ma Törökországban van a szíriai határhoz közel, az Eufrátesz egyik mellékfolyójánál). Harrán volt évszázadokon keresztül a görög filozófia és tudomány, valamint az asztrológia fellegvára, és később ott (is) fordították az ókori görög műveket arabra. A fordítók és az akkori tudósok között számos mandeus névvel találkozunk: Thábit ibn Qurrah, az orvos és filozófus, Abú dzsa`far al-Kházin, a tudós, Al‑Battání (Albategnus), a híres asztrológus, Ibráhím asz‑Szábi, az író[7]. E kitüntetett társadalmi szerep ellenére (vagy amiatt?) a mandeusok sok támadásnak voltak kitéve. Vallási ellenfeleik pogánysággal, csillagimádással, mágiával stb. vádolták őket s az alaptalan rágalmak nagy mértékben ártottak a mandeusoknak. Ilyen súlyos vádak mellett még a toleráns iszlám uralom alatt sem érezheti senki magát biztonságban. De az arab történészek és vallástörténészek, közülük As‑Sahrasztání és Ibn en‑Nadím tanulmányozták a Szábi’ún vallását, és dicsérték monoteista jellegét. Néhány modern kutató felhívta a figyelmet annak lehetőségére, hogy a mu`tazila (mu`taziliták) tanaira a mandeusok gondolkodása hatással volt.

Az abbászidák hatalmának a IX. században bekövetkezett hanyatlása után romlott a helyzet, annak ellenére, hogy a mandeusokat a tolerálható vallások közé számította az iszlám társadalom. Ennek oka az volt, hogy a visszahúzódó mandeus vallás már nem tudta követni a társadalomban végbement gyors változásokat, főleg a nagy forradalmak során, mint a Zindzs és a Zatt és a Qarámiták mozgalma, s inkább a rituálé szigorú betartásában látta a válaszokat a kihívásokra. Ily módon a vallás elveszítette fejlődőképességét és ebből kifolyólag vonzerejét. A mandeus vallás ma is talán a körülbelül ezer évvel ezelőtti megkövesedett állapotát őrzi.

 

5. „Zöld” vallás vagy az ősi hiedelmek? ‑ A mandeus rítus sok érdekességgel szolgál. A vallásban számos olyan mozzanat található, amely kifejezi a természet tiszteletét és megfelel a mai gondolkodásnak. Ilyen például a szépség dicsérete, amikor valaki a rózsa illatát csodálja: „Az, aki az Élet illatát szagolja és nem említi az Isten nevét, mivel bűnhődjön?” E régi, talán ómezopotámiai gyakorlat ma is létezik, hisz az emberek ma is Isten nevét említik a kellemes illat dícséretekor.

A mandeusok szigorúan ragaszkodnak az ősi, történelem előtti időkben kialakult gyakorlathoz, miszerint a gyümölcsöt adó fát kivágni és a nőstény állatot levágni nagy bűn. Az állatok levágása szükséges rossz s aki levág egy állatot, bűnt követ el, emiatt vezekelnie kell (erre külön rítus van, melynek során az Isten bocsánatát kérik: „Én a bűnös és Hejji a kegyelmes”). Embert ölni a legnagyobb bűn, s ez az oka annak, hogy a mandeusok háborút nem viselnek. A mandeusok úgy tartják, hogy mindennek megvan a védő angyala: a víznek, a fának stb. De a védő angyalok is „emberek”, évente egyszer előfordul, hogy ők is elhagyják őrhelyüket s így az ember védtelenné válik a sötétség erőivel szemben. Ezért otthon kell eltölteni azt a másfél napot, míg a védők vissza nem jönnek. Az ok egyszerű: az összes őrangyal a fény világába költözik, hogy köszöntse a Teremtőt a legnagyobb mandeus ünnep alkalmából s gyönyörködjön a felkelő nap nyújtotta látványban.

 

6. Utószó ‑ Az elmúlt tíz‑húsz év során az Irakban élő vallási vezetők számos változtatást hajtottak végre a vallás előírásain. Soha nem iktattak be annyi papot, mint amennyit az utóbbi húsz év alatt „koronáztak”. Az akkori főpap, aki irányította az új papok képzését és beiktatását, olyan főpapi rangra emelkedett, amelyre nagy tudású elődei az előző másfél évszázadban sohasem jutottak, ő az egyetlen rés‑emme generációk óta.[8] De képes‑e a mandeus vallás és közösség fennmaradni jelentéktelen és formális vallási változtatásokkal napjaink hatalmas társadalmi, kommunikációs és gazdasági átváltozásai közepette is?